Sziasztok! Megosztó tartalom következik. Ma reggel egy parkolóházban az automatánál ült egy Hölgy. Megszólított, kérte, hogy segítsek neki. Váltottam vele néhány mondatot, kérdeztem, hogy mi történt. Elmondta, hogy kismama, és van egy 5 éves kislánya is. Apuka elhagyta Őket, Ő pedig szállásra gyűjt, hogy ne vegyék el a Kislányát. Az anyaotthonból még választ vár. Nem írtam még a gyerekkoromról, de sajnos nagyon tudtam azonosulni az esettel. Ennyire nem volt kilátástalan a helyzetünk Édesanyámmal, de mi is ketten maradtunk, és ketten éltünk egy ideig, szerény anyagi körülmények között. Nehéz megélés volt gyerekként is, de akkor éltem, ami adatott, nem igazán éreztem hiányát semminek, hiszen nem volt viszonyítási alapom. Persze láttam és tudtam, hogy az ovis- és osztálytársaim teljes családban élnek, több játékuk van, nyaralni járnak, de ez olyannyira más dimenziónak tűnt, hogy fel sem merült bennem, hogy akár én is lehetnék a helyükben. 11 éves voltam, amikor egy igazi Apa lépett a családunkba, akire azóta is a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tekintek. Nekem Ő lett az Édesapám.
De kanyarodjunk kicsit vissza oda, hogy gyerekként nem tűnt fel az űr, vagyis igen, mert hiányzott egy apa állandó jelenléte, de természetes volt, hogy mellettem nincs. Igazán viszont akkor értettem meg ezt az egész helyzetet, amikor a Gyerekeim megszülettek. Az, amit egy Gyermek ad, semmivel sem pótolható. Nincs hozzá fogható érték, minden nehézségével együtt. És vannak emberek, akik erről önszántukból lemondanak. Erős mondat lesz, de mivel ez a saját felületem, úgy érzem, elmondhatom kendőzetlenül, hogy mi a véleményem. Én úgy gondolom, hogy az az ember, aki egy (várandós) nőt, egy anyát, illetve egy kisgyermeket elhagy, nem férfi. Egy férfi nem tesz ilyet. Egy férfi támogat, és akkor is a felesége és a gyermekei mellett áll, ha szabadságra vágyik, vagy szerelmes lesz egy másik nőbe. Felelősséget vállal akkor is, ha épp nem ahhoz van kedve. Mert a házasság és a családi élet nem rózsaszín lufi, hanem kőkemény munka és próbák sorozata. Döntések egymásutánja. Nagyon nem mindegy, hogy milyen példát adunk át a következő generációnak. Nem nézek híreket, főleg nem celeb híreket, mégis eljutnak hozzám nap mint nap az olyan cikkek, hogy XY és Z külön folytatják, mert XY másba lett szerelmes, vagy szabadságra vágyik. A gyermek pedig azt látja, hogy ez így rendben van. Apa elment, anyával maradtunk. Én így éreztem, ahogy fent is írtam. Egészen addig, amíg nem kaptam képet egy kiegyensúlyozott családi működésről. Nekem szerencsém volt, és a család tiszteletét tudtam beépíteni a karakterembe. De mind tudjuk, hogy nem mindenkivel történik így sajnos.
Azokban a hétköznapokban, amikor a hajmosás is luxus, mind vágyunk szabadságra. Romantikára is, amikor a házastárssal váltott üzenetek többsége arról szól, hogy milyen pelenkát kell hozni a boltból, és hányra kell menni a gyerekért. Csak ugye most nem rajtunk van a sor. Most dolgozunk, később pihenünk és romantikázunk. Ez a felelősségvállalás. És a munkát kihagyni nem lehet, előbb-utóbb behajtja az élet. Így működik a karma.
Szeretném hangsúlyozni, hogy pontosan tudom, hogy nem csak férfiak tesznek ilyet. Azt is tudom, és tiszteletben is tartom, hogy vannak olyan házasságok, ahol egyszerűen nem tudnak együttműködni a felek, és úgy döntenek, külön folytatják tovább. Ez a bejegyzés nem nekik szól.
Szeretettel,
Andi