Mielőtt belekezdenék a témába, szeretném leszögezni, hogy nekem is volt plasztikai műtétem, amit a mai tudatosságommal már nem vállalnék. Akkor úgy éreztem, hogy ez fontos az önelfogadáshoz. Most már másképp látom, de elfogadom az utam részeként.
Amiről ma írni szeretnék, az a jelenkori nők megjelenése, attitűdje a szépséghez és a korhoz. Általánosságban fogok írni, egy jelenségről, anélkül, hogy bárkire is személy szerint gondolnék, vagy bárkit meg szeretnék sérteni.
Ahogy elém kerülnek influencerek (egyébként a hideg ráz ettől a szótól, pont azért, amit képviselnek általában – tisztelet a kivételnek), vagy végigsétálok Budapest belvárosában, azt látom, hogy a nők egy része, és titkon remélem, hogy nem ők a többség, el szeretné rejteni a korát. Kifeszített, ránctalan arcok, felismerhetetlenségig sminkelve és/vagy retusálva, meg se tudom számolni hány D-s műszempillával. Őszintén szólva egy szó jut eszembe: egyformák. Egy ideje tűnt fel, hogy mintha ugyanazok az arcok köszönnének vissza folyton. Nem értem, hogy ebben mi a jó. Miért akarnak a nők fiatalabbnak tűnni a koruknál? Miért akarnak másképp kinézni, mint ahogy alapból kinéznének? Egy Kowalsky idézet jut erről eszembe: “Tudom, hogy csak szépnek akarsz tűnni. De amit az Istentől kaptál, annál mi lehetne szebb?”
Az influencerek, instagram modellek (az a kör, akikről a bejegyzés szól) hirdetik a fogadd el önmagad teóriát, miközben kifordul a szájuk a szilikontól, és 35-40 évesen olyan az arcbőrük, mint a másfél éves Kisfiamnak. Elég erős paradoxon. Hiteltelenek. Mégis követik őket. Miért? Miért jó az, ha 20 évesnek nézünk ki minden életkorban? Tényleg arra vágynak a nők, hogy az az énjük maradjon fent életük végéig? Úgy kint, mint bent. Úgy bent, mint kint.
Úgy gondolom, hogy egy nő, ha ápolt, igényes és rendben van önmagával, akkor tündököl. Ez viszont egyetlen plasztikai műtéttel sem érhető el.
Ugyanez a (saját) tapasztalatom egyébként a fitness világában is. Soha nem elég. Nagyon könnyű átbillenni, elveszteni a nőiességet, mert csak egy bizonyos forma elérése lebeg a szem előtt. Aztán amikor elérjük, már nem is látjuk, hogy elértük. Több kell, kerekebb fenék kell, izmosabb combok, laposabb és kockásabb has. És a végén, ha nem vesszük észre, merre tartunk, egy férfi néz vissza a tükörből, szilikon mellekkel és menzesz nélkül. Én itt estem bele a plasztika csapdájába, plusz a gerincem sem köszöni meg a fitness teremben töltött éveket. Lehet okosan csinálni ezt is, és elkerülni a szélsőségeket, de sajnos sok az ellenpélda.
A környezetemben vannak olyan nők, akik csodás példát mutatnak. Hálás vagyok értük. 50 fölött, anélkül, hogy kés alá feküdtek volna, a maguk természetességükben ragyognak. Figyelnek a testükre, mozognak, járnak kozmetikushoz, de büszkén viselik a korukat. Nem csak az idő múlása látszik az arcukon, hanem az átélt tapasztalatok is, amik érett és bölcs nővé tették őket. Nem ez lenne a cél? Nekem ez. Én magam nem szeretnék fiatalabb lenni, mint amennyi idős vagyok, és nem is szeretnék fiatalabbnak tűnni. Bár sokszor látom úgy, hogy több a ráncom, mint a velem egyidős nőtársaimnak, de mit tudok tenni? Az elmúlt éveim nem múltak el nyomtalanul, de hozzáadtak ahhoz, aki most vagyok. És már nem is szeretnék többé az lenni, aki akkor voltam, amikor még egyetlen szarkalábam sem volt.